Ádámé

Ami kezdődött pénteken. Munkából egyből (délután háromkor) lehajtottunk a Mur Beachre. Ott már vártak ránk (kb. egy órát késtünk): Niki cége az éves strandröplabda tornáját tartotta. Bár napközben az eső itt-ott eleredt, mire kiértünk kellemes meleg, napos idő volt (bár a homok még mindig kicsit nedves).

Lassan indult be a játékunk, az első meccsen még nem voltunk olyan jó formában, de a csoportmérkőzéseken simán, vesztett set nélkül átrobogtunk. Az egyenes kieséses rész is jól kezdődött, hamar bejutottunk az elődöntőbe, ahol az első meccsünk a három másik éremesélyes közül leggyengébbnek tűnő ellen sorsoltatott. Ennek ellenére elbukuk. Hipp-hopp, leginkább nem, vagy rosszul fogadott szervákkal olyan hátrányba kerültünk, amit már nem tudtunk ledolgozni. Egy set oda, egy ide, a döntő pedig megint oda.

Így végül a vígaszágon szépíthettünk. Volna. A bronzmeccset ugyanis a tavalyi győztes ellen vívtuk, ahol az esélytelenek nyugalmával játszhattunk. És ennek megfelelően jól is ment a játék. Egy set oda, egy ide megint, majd a döntő játékban 14-14 és nálunk a szerva. Konkrétan nálam. Egy percen belül azonban 16-14-es, "hajszál híján meglett, de nem" vereséggel, de emelt fővel sétáltunk le a homokról (hozzá kell azonban tenni, hogy Hannes, az ellenfél motorja csak félgőzzel játszott, ha belelendül esélyünk sincs)...

Ezután késő estig evés-ivás-mulatozás. Ismerkedés a többiekkel (megismertem még egy jövendőbeli esküvővendéget), beszélgetés kifulladásig. Aztán - hogy a hely világítását is kezdték lekapcsolni - hazamentünk, és bezuhantunk az ágyba.

Pár óra alvás után újból útra keltünk, irány Szombathely, fátyolpróbák. Pár fátyollal később Niki megint kipipálhatott egy fél pontot a listájáról, és Veszprém felé vettük utunk. Elsőként átbeszéltük a virágossal a díszítést. Nagyjából ugyanazokat elmondtuk neki, mint amit a kolleginájának pár héttel előtte, pár apró új ponttal. De ez is majdnem véglegesen letudva, úgyhogy egy jól megérdemelt ebéd (és képnézegetés - végre sikerült legalább képen látni az apró Somát - öcsém egy hetes kisfiát) után a következő helyszín Balatonfüred.

Itt a tortát beszéltük meg, gyakorlatilag csak adtunk egy képet, hogy ilyet szeretnénk és kész. Tetszett a hölgynek, azt mondta, hogy szívesen csinál olyan tortát, ami neki is tetszik. Ennek örömére meg is kóstoltunk még egy süteményt, majd siettünk vissza Veszprémbe a vasútállomásra, hogy felvegyük Danit. Rendbe tettük magunkat, és visszaautóztunk Füredre, ahol Nikivel kettéváltunk. Ő ment haza szorgoskodni, én Danival belevetettem magam a legénybúcsúba.

A megbeszélt pincénél már ott vártak a régi cimborák (óvodától egyetemig megismert jóbarátok): Andris, Balázs, Endre, Zoli; és Attila unokatestvérem személyében a rokonság is képviseltette magát. Aztán pedig legénybúcsúztunk. Feladatokkal és mindennel. A részletekre itt nem térek ki, csak egy rövid momentumként arra, hogy az este közepén egy nosztalgiafeladatot teljesítve - emlékeim szerint - legalább negyven fekvőtámaszt lenyomtam a McDrive előtt. A gyülekezés láttán kiszóltak bentről, hogy nyitva van ám még a McDonalds is.

Egy klassz, de kimerítő délután-este-reggel után kifulladtan értünk haza. Rövid pihenő, majd pedig vonatra pattantunk (bár ez esetben inkább a másztunk szó írná le találóbban a mozgásunkat) és Szombathelyig döcögtem (Dani Bobáig, ment tovább nyaralni). Szombathelyen Nikivel bemasniztuk a maradék meghívót (a családja segítségével egy jelentős részét addigra megcsinálta), megcímeztük a borítékokat, kicsit képeket nézegettem, és hirtelen éjfél lett. Lefekvés előtt még a testnevelés kedvéért lecipeltem a kis hűtőt Nikiéknél az emeletről, hogy ma reggel visszavihessem.

Újabb pár óra alvás után pedig vége is lett a mozgalmas hétvégének, reggeli utazás Grácba a szokásos munkanapokhoz.

Nekem így telt.

Képek nincsenek még. A tornáról elméletileg már megvannak (Niki már látta), csak hozzám nem jutott el semmi, a legénybúcsúról pedig csak Endre pár képe van meg, amiket ide most nem teszek ki. Majd talán Andriséból.