Péntek délután Niki kollégáival elmentünk íjászkodni. Bár nolt már íj a kezemben egyszer-kétszer, ilyen parkour-on még soha nem voltam. És kár lett volna kihagyni.
Miután négy-nyolc fős csapatokra oszlottunk bevetettük magunkat az erdőbe. Ott egy céltáblánál az oktató gyorsan elmagyarázta a helyes technikát. Már ez meglepett. Eddig csak kezembe vettem az íjat a nyillal, felhúztam és elengedtem. Nanananana! nem úgy van az: párhuzamosan állni a lövés irányával, hátrahajolni tilos (esetleg kicsit előre), vállat megfeszíteni, az arcnál nem tovább kihúzni (bizony! nem az erővel, hanem a fel-le iránnyal kell távolabbi célpontra korrigálni), csak az ujjakat mozdítva elengedni (ez utóbbi valahogy nem akart igazán menni).
Pár nyil céltáblára való kilövése után továbbindultunk az erdőben szétszórt gumiállatokra lövöldözni. Így klassz ez igazán! Kellemes séta az erdőben, amit egy kis vadászat tesz még élvezetesebbé. Jól elszórakoztunk a kis csapattal, tréfálkoztunk, nevetgéltünk egymás lövésein.
Aztán este, nagyjából húsz védtelen gumiállat lelövése (nem volt lelkiismeretfurdalásom, mivel odafelé menet egy fékezésnek hála nem öltem meg egy mókust) után egy közös Brathendl vacsora és pár sör mellett beszámoltunk vadászkalandjainkról.
Amiért pedig a Nottingham címkét is beböktem az röviden annyi, hogy most láthattam/átélhettem, hogy egy gyakorlatlan íjásznak milyen nehéz eltalálni akár egy tíz méterre álló célpontot is. A tapasztaltabb oktatónk mondjuk szinte mindig talált, a meglehetősen messzi kisállatokat is, de kellett egy rövid célzás neki is, és rontott is egy-kettőt. Ezekután egészen meg vagyok elégedve a rendszer lövési szabályaival.
És most nem lőttem nyilat a saját kezembe.
Utolsó kommentek